1.

Fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Ez a második blog, ahova az érzéseimet írom le. Neked mégis egy külön oldal kell, hogy leírjam mit érzek.

Már most bevallom: féltékeny vagyok. Visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul és mindent elsöprő féltékenység uralkodik rajtam. Sajnálom, ha ez neked gondot okoz. Igazából ez csak azért van, mert a lehetetlennél is jobban szeretlek.
Nem tudom, neked ez mért nagy ügy. Folyton fenn akadsz rajta. Vagy csak azt akarod, hogy végre bevalljam? Megtenném. Hidd el, a világ előtt szétkürtölném, hogy mennyire féltékeny vagyok. Csakhogy a bátorságom valahol a kecske seggében ragadt, amit még nyáron simogattam.

Most, hogy ezt elkezdtem, nem is tudom hol kezdjem. Azt hiszem az elejénél.
Először utáltalak. Rémségesen utáltalak, elképzelni sem tudod, hogy mennyire.
Utáltam, hogy te voltál a tanár kedvence. Utáltam, hogy téged nem büntettek, amiért bántottál engem. Utáltam, hogy veled kivételeznek. Utáltam, hogy téged mindenki szeret. Utáltalak úgy, ahogy voltál.
Aztán pukk, hirtelen jóban lettünk. Nem emlékszem, hogyan történt.
Egyszer csak ragaszkodni kezdtél hozzám. Én is hozzád. Szerettük egymást. Ott voltunk egymás mellett a bajban, sírtunk a másik vállán. Először nem értettem, hogy miért lógsz mindig a nyakamon. Hogy miért ölelgetsz annyit. Hogy miért szeretsz ennyire.
Istenem, hogy mennyire hülye voltam!
Aztán pár hónap múlva rájöttem. Akkor történt, mikor elhagytál. Mikor otthagytad a szeretetedtől duzzadó szívemet az autópálya közepén. Halálra gázoltak. Szétroncsoltak.
Nélküled nem voltam utána az igazi. Lógva hagytál. Innen ered a féltékenységem. Ezért van mindez.