Búcsúlevél - D.♥

Először is tudnod kell, hogy ezt a levelet már márciusban elkezdtem. Tudtam, hogy nehéz lesz tőled elbúcsúzni, de hogy ennyire... Sikítva röhögnél, ha tudnád hányszor újrakezdtem, mert lesírtam a papírt.
Igazából fogalmam sincs, hogy mi volt velem alsóban. Folyton a fiúkkal voltál és csak velük barátkoztál, valószínű ezért utáltalak. Aztán ötödikben a halál tudja miért elkezdtél szeretni. Először nem értettem, hogy mi a szar bajod van, amiért ennyire szeretsz. Találtam olyan régi facebook csoportokat, ahol külön bejegyzésbe megkérdezted hogy vagyok vagy megemlítetted, hogy mindig egyel kevesebb szívet írtam neked, mint te. Elviselted a beszólásaimat és nem vágtál pofon azért, mert mindig azt mondogattam, hogy büdös vagy. Sírhattam rajtad miután átbaszott az, akiről hónapokig beszéltem, pedig már ' a tököd tele volt vele '. Velem maradtál, csak hogy ne legyek egyedül, pedig neked lett volna jobb dolgod is. Máig nem értem és biztosan nem is fogom, hogy miért szerettél ennyire. Te voltál az első, aki így bánt velem és ahogy most látom, talán az utolsó is.
Aztán hetedikben elkezdtem fölöslegessé válni számodra. Akkor éreztem legjobban, hogy mennyire is szerettél - mikor elveszítettelek. Emlékszem, hogy a húgod rám írt, hogy megkérdezze láttam-e az új barátnőd. Az elején nem érdekelt az egész, nem gondoltam hogy ennyire komoly lesz köztetek ez a barátság. Akkor jöttem rá, mikor nyáron a lakásotokhoz mentünk a többiekkel és mindenkit megöleltél. Kivéve engem - igen, egy világ tört össze bennem, szóval utólag is kapd be. A suliban elkezdtél róla mesélni, hogy mennyire jóban vagytok, imádjátok egymást. Sőt, ha jól emlékszem csak róla beszéltél. Engem közben leszartál és egy idő után már végleg feladtam, hogy majd megint szeretni fogsz. Szóval én is szartam a fejedre. Nem szóltam hozzád és nem érdekelt mit csináltál. Csak az volt a baj vele, hogy a többiek veled voltak én pedig tényleg egyedül maradtam. Valószínűleg nem tudod, hogy mennyit szenvedtem az egész miatt, hogy a dolog annyira elfajult, hogy már új iskolák után néztem.
Igen, féltékeny voltam. Remélem most már örülsz. Nagyon féltékeny voltam, amiért csak így lepattintottál év elején, aztán még én voltam a Ribanc, amiért nem viselkedtem úgy veled, ahogy azt te szeretted volna. Szerettem volna, ha engem is úgy szeretsz, mint régen. Rohadtul hiányoztál.
Később valahogy fokozatosan megint megszerettük egymást, de már akkor éreztem, hogy ez soha sem lesz olyan mint régen. 
Aztán egyik után jött a másik én pedig már szinte az asztalba vertem a fejem mikor megtudtam, hogy pontosan ugyanaz történik, mint tavaly. Fogalmam sem volt, hogy néha mi a szar bajod van. Nem lehetett eldönteni, hogy szeretsz vagy utálsz. Velem máshogy viselkedtél, mint a többiekkel, de ha én ugyanezt tettem akkor az már nem tetszett. Nem tudom észrevetted-e, hogy második félévtől egy rohadt reggel sem öleltél meg.

2.

Azt kérdezed, miért gyere? Hogy minek?

Leszögezem, nem felesleges. Nagyon nem. Négy nap telt el és egyre jobban hiányzol. A lelkem gyászol nélküled. Az érzéseim kavarognak. A fejem nem tudom hol áll, de mindig utánad fáj. Egy délutánról lett volna szó, pár óra, hogy a szívem ne kerüljön a vágóra. Az utolsó volt ez, többet nem lesz, se együtt, se külön.
Az emlék örökre fáj, hogy nélküled csináltam végig ezt a délutánt. Hiányoztál, örökre hiányzol, s szívem megsebzett darabja örökké gyászol.
Más volt így, mint eddig, valami más volt. A hiányod mindenkin látszott.
És én vártalak. Vártalak, de nem jöttél. Pedig előtte annyi mindent ígértél! Mondtad, hogy jössz, ha jól leszel maradsz. De végül minden elmaradt.
Szánom-bánom helyetted, hogy nem jöttél, nem voltál. Más lenne az emlék, ha te is benne volnál.
Síromig vinném az emléket, hogy veled, s csak veled töltöttem az utolsó együttlétet.

1.

Fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Ez a második blog, ahova az érzéseimet írom le. Neked mégis egy külön oldal kell, hogy leírjam mit érzek.

Már most bevallom: féltékeny vagyok. Visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul és mindent elsöprő féltékenység uralkodik rajtam. Sajnálom, ha ez neked gondot okoz. Igazából ez csak azért van, mert a lehetetlennél is jobban szeretlek.
Nem tudom, neked ez mért nagy ügy. Folyton fenn akadsz rajta. Vagy csak azt akarod, hogy végre bevalljam? Megtenném. Hidd el, a világ előtt szétkürtölném, hogy mennyire féltékeny vagyok. Csakhogy a bátorságom valahol a kecske seggében ragadt, amit még nyáron simogattam.

Most, hogy ezt elkezdtem, nem is tudom hol kezdjem. Azt hiszem az elejénél.
Először utáltalak. Rémségesen utáltalak, elképzelni sem tudod, hogy mennyire.
Utáltam, hogy te voltál a tanár kedvence. Utáltam, hogy téged nem büntettek, amiért bántottál engem. Utáltam, hogy veled kivételeznek. Utáltam, hogy téged mindenki szeret. Utáltalak úgy, ahogy voltál.
Aztán pukk, hirtelen jóban lettünk. Nem emlékszem, hogyan történt.
Egyszer csak ragaszkodni kezdtél hozzám. Én is hozzád. Szerettük egymást. Ott voltunk egymás mellett a bajban, sírtunk a másik vállán. Először nem értettem, hogy miért lógsz mindig a nyakamon. Hogy miért ölelgetsz annyit. Hogy miért szeretsz ennyire.
Istenem, hogy mennyire hülye voltam!
Aztán pár hónap múlva rájöttem. Akkor történt, mikor elhagytál. Mikor otthagytad a szeretetedtől duzzadó szívemet az autópálya közepén. Halálra gázoltak. Szétroncsoltak.
Nélküled nem voltam utána az igazi. Lógva hagytál. Innen ered a féltékenységem. Ezért van mindez.